Érdemes rólam tudni, hogy nagyon meg szoktam válogatni azokat a játékokat, amikhez fordítást szeretnék készíteni. Számomra az nem elég, hogy a játék "jó"; sok olyan játékot toltam már végig, amiknek ugyan minden percét élveztem, de csak nagyon kevés közülük rendelkezett azzal a speciális plusszal, amitől azt mondanám úristen, ebbe hajlandó vagyok szövegtől függő időmennyiséget rááldozni az életemből.
Akkor mégis mi van a Way outban, amitől ráírtam Gyurmira a végigjátszása után cirka 1 órával és miért álltam neki rá 2 órára a fordításának? Mert egy olyan kooperatív élményben volt részem, ami egyfelöl úgy hiszem csak a Hazelight csapata képes prezentálni, másfelöl egy olyan játszópartnerrel sikerült megélnem, akivel nagyon egy húron pendültem, és itt van a lényeg: Hiába a remek kaland, ha nincs meg hozzá a megfelelő társ. A játék folyamatosan adogatta a lehetőségeket, feldobta a labdákat, mi pedig éltünk a lehetőségekkel és úgy lecsaptuk a labdákat, hogy Föld körüli pályára álltak. És ezek a lehetőségek... te jó ég! A fejlesztők nem spóroltak velük, minden pályán el van szórva néhány kis mókás interakciós lehetőség, amik jószerivel egy keresgélős mellékszálat ad hozzá a fősztori mellett, ezért idővel a történet sodrásával egyetemben próbáltuk megtalálni az összeset. A legkedvesebb eseményem és egyben a pillanat, amitől kezdve elkezdtem szeretni a játékot mikor a két főhős beszökött egy házba és találtunk néhány hangszert, amin aztán elkezdtünk játszadozni, ekkor elkezdődött egy quick time event, és a ritmusra kellett nyomkodni a gombokat... rém balfaszok voltunk, de idővel aztán csak-csak elkezdtünk belejönni, majd amikor már jó időben nyomtuk le a gombokat egyszer csak végetért a játék, néztünk hogy most mi van, aztán elindult egy cutscene, amiben a két karakter belekezdett egy közös duettezésbe... itt emlékszem mindketten a fejünket fogtuk, hogy úristen, erre is gondoltak a fejlesztők, és ez remekül leírja a teljes végigjátszásunkat. A kezdetekben csak szemléltük, hogy "van ilyen is ok", ami hamar átváltott kíváncsiskodásba és "még előtte nézzünk itt körül"-be, majd a végére mindketten már-már gyermeki lelkesedéssel kutattuk fel ezeket a kis poénokat. Emellett maguk a főhősök is remekül vannak megírva, az eltérő személyiségük miatt minden helyzetben és minden emberrel máshogy viselkednek. Egy elhibázott labda elütéskor az introvertált csendben szenved magában, míg az extrovertált hangosan baszdmegol.
Rendkívüli élmény volt a Way out, fordítóként ilyenkor tör elő belőlem az alkotói érzés, hogy én ezt le akarom fordítani és szeretném ha minél több ember megismerné.
Szerencsémre Gyurmi ekkortájt mégcsak az elején ügyködött, ezért bekerülve volt még bőven lehetőségem kiteljesedni.
Portálon olvasható poszt itt látható: https://magyaritasok.hu/hirek/5211/a-way-out
A játékhoz meg jó szórakozást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése